Ha egy szóval kellene jellemeznem a  filmet, az a szó a következő lenne: Szép. Egyszerűen gyönyörű az egész film. Hilda Hidalgonak tökéletesen sikerült feldolgoznia Gabriel García Márquez azonos című regényét. Női rendezőként kellő gyengédséggel és finomsággal kezelte a történetet, főként a szerelmi részét, ami által a néző számára teljesen nyilvánvalóvá válik az üzenet: “Nincs az az orvosság, amely meggyógyítaná azt, amit a boldogság nem tud meggyógyítani”. – G.G.Márquez

Földig érő göndör, vörös haja van a tizenkét éves kislánynak. Ő Sierva María (Eliza Triana), egy márki család lánya, akit szülei együttesen utálnak, ráadásul édesanyja (Margarita Rosa de Francisco) még alkoholista is. Nem csoda, hogy a kirekesztett lány, másutt lel magának örömöt, és barátokat, méghozzá a család afrikai rabszolgái között, akiknek elsajátítja kultúrájukat és nyelvüket. Csakhogy véget ér ez az idill, mert a piacon megharapja egy veszett kutya. Ebből kifolyólag az egyházi méltóságok úgy döntenek, hogy Sierva Maríát, a Santa Clara kolostorban kell ápolni, ahol megfigyelhetik, és kiűzhetik belőle a démonokat, mivel a betegséget egyértelműen az ördög számlájára írták, ezért apja (Joaquin Climent)  odaviszi. Nem szabad elfelejteni azt a momentumot, hogy a regény szerint az inkvizíció és boszorkányüldözések korában járunk, ahol nem sok kellett ahhoz, hogy valaki gyanúsítottá váljon. Sierva az idegen nyelv beszéde miatt, és egyéb „furcsaságai” miatt is gyanúsnak bizonyult.

Ekkor érkezik másik főszereplőnk, a fiatal, harminc év körüli Cayetano Delaura pap, (Pablo Derqui) aki a korral szemben meglehetősen szokatlanul kezeli, gyógyítja a kislányt. A két személy a rendszeres találkozása során egymásba szeret. Sierva kellő szeretetet és figyelmet kap, ráadásul egyfajta pótapát, míg a pap titkos álmai pedig valósággá válnak. Viszont, ahogy a filmben megjelennek ezek a fenséges, pazar, enyhén szürreális álmok, mély gondolatokat és érzéseket keltenek az emberben. Lassan ismeri meg egymást a két fél, számomra rendkívül szép és érzékletes vágóképekkel, tehát a rendezőnő tökéletes, de egyáltalán nem vontatott lassúsággal ábrázolja kettejük érzését és egymásra találását, hogyan bontakozik ki, az, amiről az egész regény és film szól: a szerelem. Az a szerelem, aminek nem volna szabad. Könnyen átélhetjük, mit érez Cayetano, hiszen szerelemre talált a szívében, ámbár dupla bűnben, mert nem csak, hogy nőbe szeretett, de a pláne, az, hogy egy gyermekbe.

De mint ahogy azt sejteni lehet, nem lesz jó vége ennek a szerelemnek, és a párt elválasztják egymástól. Közben kiderül Cayetano elöljárója előtt, hogy mit érez, aki, mondhatni „felfüggeszti őt” a foglalkozása alól, végezetül Siervának is befellegzik.

A film, teljes mértékben provokálni próbálja a nézőt, és ez volt Márquez célja is, hogy elgondolkodtasson bennünket. Szülőkről, akik gyűlölik a gyermeküket, és inkább kolostorba dugják. A barbár emberekről, akik akkoriban mindent a sátánnak tulajdonítottak, és ezért felhatalmazva érezték magukat arra, hogy életeket tegyenek tönkre, és vegyenek el. Egyáltalán, miért bűn az, ha két ember egymásra talál, és tisztes távolságot tartva szeretik egymást?

Kiváló lett maga a film, az érzések, a mondanivaló ábrázolása, és a két főszereplő is nagyszerűen játszották a szerepeiket. Mellesleg Márquezben egyébként is nehéz csalódni, ezért azt kell mondjam, én azt kaptam ettől, amit a regény alapján vártam, még ha nem is teljesült be a reménytelen szerelem.

Ha tetszett a cikk, kövess minket Facebookon is!

Képek: programaibermedia.com, aecid-cf.bo, eastcountygazette.com