Miért háborúznak az emberek? A hatalomért, egy darab földért, a pénzért. A vágy, a félelem, máskor a győzelem vagy a pusztítani akarás hajtja őket. Csupa olyan motiváció húzódik meg a háború hátterében, ami vért és áldozatokat követel. Egy értelmileg és érzelmileg fejlett ember sosem választaná a népirtást azért, hogy előnyhöz jusson ő maga, vagy az országa. Nem létezik olyan probléma, amit csak háborúval lehet megoldani.

 

A fejletlen lélek sokszor nem kér, csak elvesz. Méghozzá erőszakkal. Aztán megmagyarázza tettét, miért volt jogos, miért őt illeti jobban, miért nincs semmi rossz a cselekedetében. De olyan is van, hogy ez a bizonyos éretlen lélek előbb kér, csak éppen nem tudja elviselni a nem választ. Megint ott tartunk, hogy akkor elvesz. Ugyanis neki kell győznie, görcsösen meg akarja szerezni azt, amit megkívánt a szeme. Nem számít, milyen áron, hány emberen kell átgyalogolnia vagy egyenesen kioltania az életét. Nem érdekli. Hiányzik belőle az empátia, ami visszafoghatná. Őt csak a saját önös érdeke foglalkoztatja. Aki ennyire csökönyös és makacs, arra nem hat a szép szó, sem az árván maradt gyerekek könnyei, sem a gödrökben felhalmozott holtestek látványa.

A háború árát mindig az ártatlanok fizetik meg

Emberek halnak meg nap, mint nap. Idősek, nők, gyerekek. A túlélők éheznek, elárvulnak, gyászolnak. Lebombázzák az otthonaikat, lemészárolják a családjukat. Elveszik a férjüket, az anyjukat, az otthonukat, a méltóságukat, a reményeiket, a jövőjüket. És mi végre történik mindez? Miért kell az emberek meghalniuk? A hatalomért, a pénzért? Tudjuk, miért törtnek ki a háborúk, és mit akarnak azok, akik támogatják. De ez nem ok. Nem elfogadható ok arra, amiért képesek egy nemzetet tönkretenni és elpusztítani.

Van, amikor értelme van a harcnak, amikor annak célja nemes, jó szándékú, vagy előmozdítja a változást. Lehet harcolni a munkahelyi sikerért, a biztonságért, a házasságunkért, a Földért, az igazunkért, azért, hogy valami jobb legyen. Még a saját belső démonjainkkal is megéri harcolni. De csak akkor, ha közben nem okozunk kárt magunknak vagy másoknak. Léteznek harcok, amelyek előrébb visznek. Ám egy háború, amiről egy maroknyi vagy néha csak egyetlen ember döntött egy mondvacsinált, vagy egyedül számára fontos indok miatt, az nemcsak értelmetlen, hanem bűn is. Bűn az emberiség ellen, amiért csak a saját önző vágyai érdekli, és nincs lelkiismeret-furdalása azért, mert embertársai vérével locsolja fel a földet.

Ahelyett, hogy kérne és beérné azzal, amit kap. Ahelyett, hogy békés módon igyekezne elrendezni a gondjait, és kompromisszumot kötne. Lehetne tárgyalni, megérteni a felek nézőpontjait, igényeit, és lehetne osztozkodni. El lehetne kerülni a vérontást, az értékeink, a világunk lerombolását. Mindent meglehetne oldani, olyan nincs, hogy ne lehessen. Csupán néhány nyitott gondolkodású, érzelmileg és értelmileg is fejlett ember lenne szükség.

Szomorú, miszerint egy ilyen fejlett világban egyesek még mindig a háborúban látják a megoldást, és képtelenek felmérni, micsoda károkat okoznak. Szörnyű, hogy egyesek még mindig holttesthegyekre akarják építeni a birodalmukat.

Egyszer, minden háború véget ér, de addigra túl sok lesz a testben és lélekben egyaránt megnyomorodott ember. Túl sok halottja lesz az értelmetlen vérontásnak. Mert nem tudják, hogy a háború eszméi illúziók, egyedül a béke lehet valódi.

fotó: unsplash.com

Ha tetszett a cikk, kövess minket Facebookon is!

Hasonló cikkeink

A kétségbeesett pillanatok tanítanak meg bennünket imádkozni

További cikkeink