Mindannyian ugyanahhoz az emberi fajhoz tartozunk. Békében és szeretetben kellene élnünk egymás mellett. Lehetünk barátok, szeretők, társak. De nem ellenségek. Hiszen mi értelme van az erőszaknak, a háborúnak? A hatalom, ami nem más, mint illúzió, mert a következő pillanatban úgyis kivehetik az ember kezéből? Nem baj, ha néha nem értünk egyet és vannak konfliktusaink, de sosem szabadna eljutunk oda, hogy vér és veszteség árán érvényesítsük az akaratunkat.
Nagy a baj most a szomszédos országban és tetszik vagy sem: mindenkire hatással van. Lehet, hogy mi nem állunk háborúban, de attól még kétségtelenül heves viharok dúlnak most a lelkünkben. Tőlünk nem messze emberek halnak meg. Anyák, apák, férjek, feleségek, gyerekek.
A túlélőknek el kell(ett) hagyniuk az otthonaikat, és valahol egy pincében kuksoljanak azért imádkozva, hogy megérjék a reggelt. Mások remegő gyomorral tartanak a megváltást ígérő határ felé, ahol maguk mögött tudhatják a földi poklot.
Mert csak a természetnek és az embernek van hatalma a földet pokollá tenni. De nem kell ujjal mutogatni, politizálni, még csak a kérdést sem kell feszegetni, amit bizonyára sokan tudni szeretnének: miért engedi ezt Isten, mivel erre csak azt lehet válaszolni: szabad akarat. Nem Isten, hanem az ember akar háborút.
A spirituális ember nem keres bűnbakot, nem ítélkezik, nem indít háborút semmilyen téren.
Hiszen a háború következménye pedig a vér és a halál, a kétségbeesés és a viszály. Mindenütt rémült emberekkel találkozom, akik sírnak. Félnek. Aggódnak önmagukért és a szeretteikért, a barátaikért idehaza és azokért, akik Ukrajnában ragadtak. Nincs ember, akit ne érintett meg volna a február 24-én hajnalban kitört orosz-ukrán háború.
Minek van most itt a helye?
A könnyeknek. Igen, egész nyugodtan sírjatok, mert jogotok van félni és aggódni. Emberek halnak meg odaát és nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Teljesen természetes, amit éreztek. Egy percig se érezzétek azt, hogy el kellene rejtenetek az érzéseiteket. Sose feledjétek: az érzelmek nem a gyengeség, hanem az erő jelei! Csak az értheti meg ezt a helyzetet igazán, aki érez!
Ezért van itt az ideje az együttérzésnek. Az együttérzésnek köszönhetően fogadja be az ország a menekülteket. Az empátia sarkallja az összefogást az ukránok megsegítésére. Ha nem lennének érzéseink, nem hoznánk létre segélyszervezeteket, kékvonalat, nem küldenénk támogatást a bajba jutottaknak, úgyhogy tiszteljétek az érzéseiteket!
És igen, segítségünk annyival, amennyivel tudunk. Mivel egyebet nem tehetünk. Nem ragadhatunk fegyvert, de hangot adhatunk nemtetszésünknek. Talán a világ vezetői nem fognak meghallani minket, de Egy valaki igen. Ugyanis, amit még biztosan tehetünk, az az, hogy…
Imádkozzunk a békéért!
És ha hiszünk a kollektív erőben, akkor igenis bízhatunk abban, hogy a szeretettel teli, békéért imádkozó szívek képesek előmozdítani a változást. Miért ne hihetnénk, hogy a béke és a szeretetet energiája, amit magunkból árasztunk, képes hatást gyakorolni az eseményekre?
Van, amikor nem marad más, csak a hit. Amikor egyedül a hit és az ima adhat biztonságot a hideg pincében kuporgó, gyermekét ölelő anyának, aki azt reméli: holnap csoda történik és véget ér a háború.
A hit ad erőt és derűlátást annak a Kárpátalján élő családnak, akik abban bíznak: nem éri el őket a háború.
És csak a hitben lelhetnek megnyugvásra azok, akik álmatlanul forgolódnak éjszaka, mert aggódnak az Ukrajnában ragadt szeretteikért vagy bár nincs senkijük ott, de mégis attól félnek, hogy a mi országunkat is megcsapja a háború szele.
Jár az ima minden eltávozott lélekért, hadd leljen békére. Megérdemlik az imát a katonák, az ápolók, a bajbajutottak, és mindenki, aki a háború áldoazat.
Amikor nem tudod, mit hoz a holnap – sőt, a következő óra – az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhatsz, az az ima.
fotó: unsplash.com
Ha tetszett a cikk, kövess minket Facebookon is!
Hasonló cikkeink
A kétségbeesett pillanatok tanítanak meg bennünket imádkozni
