Már 800 évvel korábban is megfigyelték azt a szájtátós jelenséget az Északkelet-Indiai Jatingában, hogy a madarak egy bizonyos időszakban éjszaka, kamikaze módjára egyenesen belevetik magukat a tábortüzekbe, vagy fáknak, sziklafalaknak csapódnak. Ha Jatingába készülsz, pajzs vagy esernyő használata kötelező, mert madárzápor várható!
Kösz istenek a vacsit!
Jatinga a helyi uralkodó törzsről elnevezett Kacsari királyság része volt 800 évvel ezelőtt. A helyieknek már akkor feltűnt a hajmeresztő jelenség. Gondoljunk csak bele, hogy ültek a primitív népecskék a tűz körül, mire előbukkan a semmiből egy halom madár és belerobbannak a tábortüzekbe vagy a szikláknak, fáknak verődtek, a lényeg, hogy tutira mellfiléként végezzék.
Bár a lakosoknak az ölükbe potyogott a vacsora, nem igazán örültek a dolognak, és mindjárt az istenek haragjának tudták be a történteket. Úgy gondolták, hogy ezek a madarak gonosz lelkek, sőt mi több, megtestesült démonok. Csak nekem nem világos, hogy akkor mi a hétszentségnek áldozták volna fel magukat a démonok?
Az viszont fix, hogy a népek annyira begyulladtak, hogy csak a porfelhő maradt utánuk, így a falu hosszú időre elnéptelenedett.
Isten kontra Tudomány
Eltelt egy kis idő és 1903 és 1905 között a jantia törzs néhány tagja Jatinga területére tévedt. Talán néhány évtized kellett ahhoz, hogy elmúljon a félelem vagy csak nem tudtak az esetről, de mivel a környék tökéletes volt a bételpálma ültetéséhez, hát üsse kő, ismét igénybe vették a területet. Meglepetésükre egy éjjel, mikor fáklyáik fényével igyekeztek összeterelni az elkószált szarvasmarhákat, mit ad Isten, megjelent egy rájuk zúduló több százas nagyságrendű madársereg. Egyértelműen isteni jel minősítést kapott az eset.
Majd színre lépett Edward Pritchard Gee brit teaültetvényes és az 1964-es India vadvilága c. könyvében megemlítette az 1957-es „madár-harakirinek” nevezett jelenséget, ami nem csak sikert aratott, de meg is hozta Jatingának a világhírnevet. Gee tudományos magyarázatot keresett a jelenségre és egy híres indiai ornitológussal, Salim Alival felkerekedtek, hogy a végére járjanak ennek a rejtélynek…
Sherlock és Watson nyomozása
A következőt sikerült megállapítania a két jómadárnak a nyomozásuk során:
Mindig egy meghatározott területre koncentrálódik a madarak öngyilkossága. Megpróbálták őket más helyre csalogatni különböző fényekkel, de azok nem találták elég szimpatikusnak a halálhoz, ugyanis a helyszínen kívül a következő elengedhetetlen feltételekre van „szükség” a harakirihez: ködös, felhős, esős időjárás. Sötét, holdtalan éjszaka és délnyugati szél. Ezek a kritériumok a kései monszun idején, szeptember és november között adottak. Szóval a tollasjószágok ebben az időszakban szeretnek kimúlni, méghozzá este hét és fél tíz között, ahogyan erre is fény derült.
A jelenlegi ismeretek fényében a tudomány álláspontja az, hogy a madárkák egyáltalán nem vágynak a tűzhalálra sem a kiloccsanásra. A legelfogadottabb magyarázat, ami az Indiai Zoológiai Szolgálat egyik specialistájától, Dr. Sudhir Senguptától származik, hogy a helyi időjárási és légköri anomáliák megváltoztatják a felszín alatti vizek mágneses tulajdonságait, amivel az a gond, hogy a madarak meg pont a Föld mágneses erőterét használva tájékozódnak.
Szóval a megváltozott mágneses tulajdonságok miatt a tollaslabdák eltévednek, a világító fényforrások meg növelik a zavarodottságukat. Ez az állítás még nem nyert szászázalékos bizonyítást, de jelenleg ezt tartják a leghihetőbbnek.
Viszont arra továbbra sincs válasz, hogy miért pont éjszaka indulnak útnak vagy miért ugyanabban a faluban végzik újra meg újra.
Ne menj a fény felé…
Az Indiai Geológiai Szolgálat kutatói is tanulmányozták a jelenséget és megállapították, hogy a tél beálltával a délnyugati szelek megerősödnek, a dombtetőket pedig sűrű köd borítja be, ami szintén megzavarja a magasban repülő jószágokat, akik a falusiak által gyújtott fényforrásokat kezdik követni, hogy menedéket találjanak. Ámde a fény felé tartva nekiütköznek a fáknak, szikláknak és az épületeknek.
Ha akad olyan állat, amely túléli a balesetet, az sem sokáig örvendhet, mert nem gondoskodó, hanem éhes helyiek veszik kezelésbe, így a csirkezabálók vacsoraasztalára kerül. A lakosok azzal magyarázzák tettüket – azon kívül, hogy szegények és éhesek – hogy jobbnak látják kioltani az életét.
Maga a madáreső viszont Jatinga fellendüléséhez vezetett és az 1980-as évektől fogva rengeteg látogató és ornitológus látogat el oda.
Elfogyhatnak a madarak
Azonkívül, hogy rejtélyes, misztikus és megdöbbentő a madár harakiri, valójában egy komoly ökológiai probléma lett belőle. Annak érdekében, hogy ne pusztulhasson ki a madárpopuláció, a természetvédelmi szervezetek a 2000-es évek elején kampányt indítottak. Felvilágosították a helyi madárgyilkos lakosokat, hogy bár enni jó, de gondolniuk kell az állatok jövőjére is. Úgy tűnik hatásos volt a lélekrebeszélés, mert a program kezdete óta 40 százalékkal kevesebb az egyedszám csökkenés.
Fotó: unsplash.com
