A Zöld könyv – Útmutató az élethez című film egyik varázsa, hogy igaz történet. Két teljesen ellentétes egyéniség – és kultúra – közötti szakadékot mutatja be, aminek a végére megszűnik a távolság és szoros barátság alakul ki a főszereplők között.
Spirituális szemszögből nem attól érdekes a film, ahogy bemutatja a rasszizmust – bár egyesek számára ez is érdekes lehet – hanem attól, hogy az ellentétek ellenére is lehet barátság két ilyen eltérő figura között.
Miről szól a Zöld könyv – Útmutató az élethez
Az 1960-as évek elején játszódik a film. Tony Lip, alias Hantás Tony (Viggo Mortensen) egy jóra való, dolgos fickó, csak éppenséggel megvan az a jó szokása, hogy előbb üt, aztán kérdez.
Éppen ezért is tűnik megfelelő embernek Don Shirley-nek (Mahershala Ali), aki egy istenadta zongoraművész és koncertturnéra készül, méghozzá olyan területre, ahol nem látják szívesen a sötétbőrű művészeket: az USA déli államaiba. Ezért volt szüksége egy olyan talpraesett sofőrre, mint Tony.
Kezdetben nem jönnek ki egymással. Tony nyersnek és egyszerűnek hat a sznob, intelligens Don Shirley mellett. De persze nemcsak a két különböző egyéniség egymásnak feszülését látjuk, hanem a kulturális különbségeket is. Megjelennek benne a kisebbségi problémák, mint amit maga a Zöld könyv is képvisel: egy könyvecske a színesbőrűek részére, hogy hol szállhatnak meg.
A film maga kicsit a rasszizmusra és a fekete-fehér nézőpontokra van kihegyezve, meg persze arra, mit gondolnak egymásról. Megjelennek benne a tipikus sztereotípiák mellett olyanok is, minthogy Tony sokkal „feketébbnek érzi magát”, mint Don. Tehát, ha eltekintünk mindettől és hogy milyen céllal készült a film… Akkor kapunk egy kimondottan szórakoztató filmet, amiben tényleg van csavar meg humor. A színészek, de néha a helyzetek is egészen kiszámíthatatlanok. A film végére nemcsak barátok lesznek, de mindketten sokat tanulnak egymástól, a főhősök szembenéznek démonaikkal és fejlődnek. Ez az, amiért kifejezetten érdemes megnézni, bár tényleg szó se róla, a film szép kezdeményezés arra, hogy felhívja figyelmünket a rasszizmus okozta problémákra. Nem véletlenül kapta meg 2019-ben a legjobb filmért járó Oscar-díjat.
Mit tanulhatunk az igaz történetből?
Természetesen maga az egész film egy tanmese arról, ami Amerika volt, és ami néha még sajnos ma is. Egy szeletkét kaptunk a 60-as évek Amerikájából, ahol még gyerekcipőben járt a tolerancia. Az pedig, hogy igaz történet, rámutat arra, hogy mindig is létezett egy híd a „két világ” között, csak nem mindenki volt hajlandó fellépni rá. Persze láttunk már erre hasonló példát, mint amilyen az Életrevalók, ami szintén igaz történet.
Igazán értékelendő – és egyúttal sokkoló – ahogy a filmben bemutatják a képmutatás jelenségét. Gondoljunk csak bele: a gazdag művészetkedvelők meghívnak a déli államokba – ami nem az elfogadásról híres – egy színesbőrű zongoraművészt, hogy koncertezzen, de egy asztalnál már nem ennének vele.
Kissé szájbarágósan így hangozhat a tanulság: az előítélet rossz és több megértésre lenne szükség. Nemcsak empátiára, hanem tényszerűen egymás megismerésére is.
Van benne egy kis dráma, humor, meg némi csavar. Nagyon jól összetett film, az ember elejétől a végéig maximálisan élvezi.
Fotó: freepik.com
