Aki látta a filmet vagy olvasta a könyvet tudja, hogy a cím cseppet sem túlkapás. Hogy is lenne az, mikor alapból egy igaz történetből indulunk ki? A békés harcos útja, Dan Millman sikertörténete több millió embernek segített kikecmeregni a gödörből, megérteni a fontos dolgokat, vagyis egy kicsit megvilágosodni és rádöbbenni olyan spirituális igazságokra, amik uralják az életünket.
A békés harcos útja című könyv szerzője egy világhírű tornász volt, Dan Millman, aki mára edző, harcművészet-oktató, író, motivációs előadó lett. Több millió ember életét változtatta meg a világon. Számos önsegítő könyv szerzője, 17 műve 29 nyelven jelent meg a világ minden táján. A békés harcos útja egy félig önéletrajzi ihletésű könyv, amiben keleti filozófiákat vegyített.
A film maga bizonyos tekintetben látványos. Ha csak az elejére gondolunk, amikor az élsportoló, a tehetséges fiatal tornász Dan Millman (Scott Mechlowicz) rosszul ér földet a gyűrűzésből és láthatjuk, amint ripityára törik a lába, sok kis apró kockára esik szét, így jelképezve a fájdalmat és a darabokra hulló karrierjét. Majd megjelenik egy láb, két felemás cipő és egy seprű, ahogy valaki feltakarítja a maradványait. Ezután kiderül: mindez csak álom volt, legalábbis a darabkák meg a söprögető idegen.
Vagy mégse? Itt az első tanulság: az álmok fontossága, hogy üzenetet hordoznak, jelentéssel bírnak. Hiszen rövidesen megtudjuk, hogy a felemás cipőt viselő, söprögető alak egy idős benzinkút tulajdonos, Szókratész (Nick Nolte) aki valóban össze fogja kaparni egy súlyos baleset után Dant és hozzásegíti az álma beteljesüléséhez.
Na, de ki ez a férfi, aki egy szempillantás alatt felugrik a benzinkút tetejére? Aki úgy kap el tárgyakat, hogy oda sem néz? Aki álmokban jelenik meg, vagy bárhol, amikor szükség van rá? Aki látszólag minden tud? Egy mágus? Egy szent? Az új Jézus?
Nem. A férfi, akinek soha nem tudjuk meg a valódi nevét – csak amit Dan adott neki – nem más, mint egy békés harcos, és feltett szándéka, hogy megtanítsa Dant, hogyan váljon ő is azzá. Azt hiszem, sokan hálásak lennénk egy ilyen mesternek, aki már az első tíz percben olyan durván megmondja a tutit, szórja a bölcsességeket, a tanítást, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Jó volna, ha minket is így vezetne valaki, rámutatna a hibáinkra, útbaigazítana és segítene megtalálni az életutunkat.
Hatásos és gyönyörű jelenetekben, vágóképekben mutatják be a MOST fontosságát. Mikor Szókratész megkérdezi Dant, hogy mit lát, aki azt mondja semmit, mert semmi sem történik, és akkor megpillantja a katicát, a csókolózó párt, a futó embereket, hogy az élet igenis zajlik és történik. Olyan nincs, hogy ne történjen valami. Az életünk folyamatos mozgásban van. Nincsenek átlagos pillanatok.
De ugyanilyen izgalmas volt az is, amikor Szókratész megmutatta, hogy Dan elhanyagolta a barátait. Ha figyelne rájuk, tudná mit gondolnak, érezné, amit ők éreznek. Jobban megérthetné őket és már korábban rádöbbent volna: ők is ugyanolyan bizonytalanok, és ugyanúgy félnek a kudarctól. Ezért fontos, hogy ne csak magunkra koncentráljunk, hanem másokra is, és akkor egészen beleláthatunk másokba. Mert képesek vagyunk rá.
Olyan bölcsességet tudtunk meg Szókratésztől, minthogy:
A halál nem szomorú, de a legtöbb ember nem is él. Annyira nem éli meg az életét, hogy jóformán halottnak számít.
Ugyanezen az elven alusszuk át az életünket mi is, és simán leélhetjük így anélkül, hogy tudatosan élnénk meg azt.
Vállaljunk felelősséget a tetteinkért, és ne más embereket vagy a körülményeket hibáztassuk a kellemetlenségeinkért. Akár tudatosan, akár tudattalanul, de mi alakítottuk a sorsunkat arra a pontra, ahová eljutottunk.
Nem akkor leszünk igazán boldogok, amikor aktívan teszünk érte, hanem amint megtanuljuk élvezni a jelenlegi helyzetünket.
Van benne egy remek kis rész, amikor Szókratész azt mondja, kirándulni mennek. Dan nagyon várja, mert valami csodát remél az úttól. Az úton többször is megkérdezi, ott vannak-e már. Felérnek a domb tetejére, és Szókrátész azt mondja megérkeztek. De csak egy kő van ott, és sehol a csoda. Akkor érti meg Dan: az utazás a lényeg. Az életutunk. Gyermekies izgalommal várta a kirándulást. Az út maga a boldogság, és nem arról szól hogy megérkezzünk, nem annak kell lennie a fő célnak, hanem hogy élvezzük az utat.
Amikor félünk valamitől, harcos lévén vegyük elő a kardunkat és vágjunk le minden félelmet, végezzünk minden akadállyal. Le a megbánással és a félelmekkel, mindennel, ami a múlthoz köt, vagy a jövőhöz.
Az emberek félnek saját maguktól, félnek magukba nézni, pedig ott találnak mindent, amire szükségük van.
Meg kell tanulnunk a jelenben élni. Mert ez az egyetlen, ami számít. Nem az, ami volt, és nem is az, ami lesz. Ha ez sikerül, meg fogunk lepődni azon, hogy MOST mire vagyunk képesek. Ennek köszönhetően hozta ki Dan magából a legtöbbet a döntőn, mert csak arra a pillanatra koncentrált. Egyedül arra, amit éppen csinált.
Hogyan juthatunk el ebbe az állapotba? Szókratészt idézve: ha kivisszük a szemetet. Ki kell dobni az elménkből a félelmet, a negativitást, a kétségeket. Ismétlem, amikor megtanulunk a jelenben élni, akkor hozzuk ki magunkból a legtöbbet.
Továbbá… mások szolgálata a legnemesebb feladat, még akkor is, ha az csupán a benzintöltés, ahogy azt Szókratész is teszi.
Végezetül pedig itt van 3 értékes tanítás:
Szókratész: Mindenki megmondja, mit csinálj, mi a jó neked. Nem akarják, hogy te találd meg a válaszokat. Azt akarják, hidd el az övéiket.
Dan: Kitalálom, a magáét kéne elhinnem…
Szókratész: Én csak azt akarom, hogy végre ne a külvilágból merítsd a tudásodat, hanem saját magadból.
„A harcos nem attól harcos, hogy feladja, amit szeret, hanem hogy szereti, amit csinál. (…) Egy jó harcos nem tökéletes, nem győz mindig, nem sérthetetlen. A jó harcos nagyon is sebezhető… Ez teszi igazán bátorrá! A harcos cselekszik, csak a bolond sír! Nincs olyan, hogy kezdet és vég, csak a tett van.”
Dan: Többet tudok mint hinné.
Szókratész: Többet gondolkodsz, mint tudsz. A tudás nem ugyanaz mint a bölcsesség.
Dan: Igazán? Mi a különbség?
Szókratész: Tudod, hogy kell szélvédőt pucolni, igaz?
Dan: Igen.
Szókratész: A bölcsesség az, hogy csinálod.
