A japán Until the Break of Dawn eredetileg a Tsunagu, azaz a Médium címet viseli és igazi gyöngyszem a misztikus, spirituális filmek között. Nagyon érdekfeszítő a története, de amitől igazán különleges az az, hogy fontos kérdéseket vet fel a gyász, a halál, a veszteség, a túlvilág és a múlt kapcsán. Miközben finoman csorgatva kapjuk a bölcsességet, komoly érzelmi hullámvasutazást tehetünk a szereplőkkel együtt.
A sztori
A helyes kis nagymama (Kirin Kiki, aki egy híres japán színésznő volt a 2018-ban bekövetkezett halálig) arra képzi a középiskolás unokáját Ayumit, hogy tsunagu, azaz médium, vagyis közvetítő legyen a halottakat elérni kívánó emberek számára. A 2012-es történetbe komoly életet leheltek és túltesz A szellemekkel suttogón meg a hasonló médiumos történeteken. A japánok valahogy rendelkeznek azzal a csodás intuícióval, hogy képesek az egyébként lerágott csontokra ismét húst teremteni, mert ahány szellemes, boszorkányos, fantasy témájú filmet láttam, az mind egyedi volt.
Szóval, a nagyi családja azért különleges, mert sorra öröklik a médiumi képességet, amit tudatosan kell továbbadni a családban. Amikor ennek eljön az ideje, a korábbi médium elveszíti a képességét.
Három különböző történettel találkozhatunk a filmben. Egy férfi a halott édesanyját akarja látni. Egy másik a menyasszonyát. A harmadik pedig egy középiskolás lány – nem mellesleg Ayumi osztálytársa –, aki az elhunyt barátnőjével szeretne találkozni.
Természetesen a találkozásnak szabályai is vannak:
A médium kapcsolatba lép (egy mágikus tükör segítségével) az elhunyttal és megszervezi a találkozót.
Az élők életükben csak egyszer találkozhatnak halottal és a halottak is csak egyszer találkozhatnak élőkkel. Mindkét félnek egyetlen lehetősége van. Amennyiben a halott elutasítja a találkozót, ugrott az egyetlen esély.
Ezekre a találkozókra esténként kerül sor egy szállodában, a 901-es szobában, amit mind a médium szervez. A találkozó pedig – ahogy a cím is utal rá – reggelig tart.
Az Until the Break of Dawn egy érzelmileg felkavaró, tényleg zsebkendőt kívánó film, ami súlyos kérdéseket feszeget. Ott van például annak a férfinak az esete, aki a 7 éve eltűnt menyasszonyával szeretne találkozni, és akinek halála akkor válik biztossá, amikor a médium bejelenti: felvette vele a kapcsolatot. Egy nagyon szenvedélyes beszéddel sikerül csak a fiatal fiúnak rávennie a férfit, hogy ne legyen már gyáva és menjen el a találkozóra, ahol a halott szerelme várja.
Igen, ez azt jelenti, hogy szembe kell néznie a fájó ténnyel, miszerint élete szerelme halott, de ez az utolsó lehetőség, hogy megtudja mi történt vele és egyáltalán beszélhessenek. Hát nem jobb így mindkettőtjüknek? Végre elrendezhetik a kapcsolatukat és méltó módon elbúcsúzhatnak. Máskülönben bánni fogja, hogy sose találkozott vele és nem mondhatta el neki azt, ami kikívánkozott a szívéből.
Érdekes belegondolni – mert sokszor nem tesszük – hogy mit érezhet a halott? Ahogy egyszer Ayumi is azt fejtegeti, hogy önzőség-e visszarángatni a békés halálból? Nem tiszteletlenség ez, hogy megzavarjuk őket nyugalmukban? Lehetünk olyan önzők, hogy „felhasználjuk a halottakat” a saját vágyaink kielégítésére céljából?
De közben nincs idő ezeken gondolkodni, annyira felemelő találkozásokat és drámai érzelmi reakciókat látunk. Az egyik legizgalmasabb szál a középiskolás lányé, aki elvesztette a barátnőjét. Hogy ne spoilerezzem túl, csak annyit írok, hogy tett valamit, amiért bocsánatot akart kérni az elhunyttól.
Végül képtelen volt rá, nem bírta bevallani és végül úgy jött fel a nap, hogy tulajdonképpen, konkrétan nem kért érte bocsánatot. Az a legszebb, hogy a feloldozása így sem maradt el. Mindenesetre igazán eltöpreng az ember azon, hogy egyetlen lehetősége van beszélni az elhunyttal. Vajon fel fogja kavarni a szavaival? Kizökkenti a túlvilági békéjéből? Vagy a szellemek mindent tudnak?
Mit tanulhatunk az Until the Break of Dawn/Médium című filmből?
Nagyon egyszerű: úgy éljünk, hogy sose kelljen megbánnunk semmit.
Bár nem tudjuk mit érezhetnek a szellemek odaát, hogyan élik meg halálukat és azt, hogy távol kerültek szeretteiktől, de azt tudjuk, mennyire nehéz azoknak, akik itt maradtak, hiszen meg kell tanulniuk a szerettük nélkül élni. El kell viselniük mások halálát. Mindegy mit teszünk, vissza nem hozhatjuk őket és az élet megy tovább. Igen, talán önzők vagyunk, mert kapaszkodunk beléjük és próbáljuk kicsikét itt tartani őket, de ez bocsánatos bűn és része az emlékezésnek. Így ápolhatjuk az emléküket.
A film nagyon szépen azt sugallja, hogy talán szeretteink nincsenek is olyan messze, mint hisszük. Meglehet, hogy egyszerűen csak láthatatlanná váltak az átlagember szemének, de nagyon is itt vannak velünk. Figyelnek ránk, szeretnek, és kísérnek.
