Gyászolsz, mert elvesztetted a kisállatodat? Elhunyt a szeretett cicusod, kutyusod vagy nyuszid, akár teknősöd? Akkor ez a cikk, még inkább levél neked szól.
Kedves Sorstárs,
először is szeretném kifejezni neked őszinte részvétemet. Nagyon sajnállak a téged ért veszteség miatt.
Te tudod amit én, és a többi kisállattartó: a háziállat ugyanolyan családtag, mint egy ember.
Éppen ezért pontosan ugyanannyira fájhat – ha nem még jobban –, mint egy ember elvesztése. Aki azt mondja, hogy ez baromság, az hatalmasat téved. Nem fogok most kutatásokkal pedálozni, mert azt majd egy külön cikkben teszem, de igenis pontosan ugyanolyan érzelmi köteléket alakíthatunk ki szeretett kedvenceinkkel, minta az emberekkel, sőt: erősebbet is.
Nem véletlen, hogy egyes gazdiknak szorosabb a kapcsolata a háziállatával, semmint a saját rokonaival.
Ettől még az illető nem bolond, és nincsenek feltétlenül kötődési problémái az emberekkel. Oka van annak, miért bensőségesebb a kapcsolata a kutyájával vagy éppen a macskájával. De egy a lényeg: ez teljesen természetes.
Ahogy az is, ha gyászolod a kutyádat, a macskádat, a papagájodat. Hiszen imádtad őt. Vele éltél hónapokig, évekig, akár évtizedekig. Neki adtad a szívedet, és valószínűleg – pláne felelős gazdiként – mindent megtettél azért, hogy boldog legyen. Ő volt a fény a mindennapjaidban. Talán ő volt az egyetlen, aki hazavárt téged, és már nem köszön az ajtóban. Nem akarja őrülten, hogy felvedd és megsimogasd. Már nincs kiről gondoskodnod, összebújnod a jó és rossz napokon, már nincs ott az a kis lélek, aki téged feltétlenül szeretett, és úgy fogadott el, ahogy vagy.
Ugyanis, bármennyire is szeretnénk, sajnos nem élnek olyan sokáig, mint mi. Akár betegség, baleset, vagy az öregség viszi el őket, a veszteség nem lesz kevésbé fájdalmas. És bizony fáj, rettenetesen.
Bár mindannyian másképp kötődünk a kisállatunkhoz – gyengén, közepesen, erősen dr. Wallace Sife kisállat veszteség és gyász specialista szerint –, de a veszteséggel jelentkező fájdalom elkerülhetetlen. Az első hetekben, hónapokban a legintenzívebb. Olyan, mintha a szíved ki akarna szakadni a helyéből és világgá szaladna. Máskor meg olyan, mintha a fájdalomtól borsóméretűvé akarna zsugorodni. Sokszor úgy sírsz, hogy beleremeg az egész tested, a lelked, alig kapsz levegőt, sőt, még a levegővétel is fáj. Azt hinnéd, pár hét után ez javulni fog, de akár fél év után is elkaphat egy sírógörcs a metrón utazva, mosogatás közben, a munkahelyeden, mivel épp emlékbetörésed van.
És miközben zuhansz a feneketlennek tűnő, sötét szakadék felé, azon agyalsz, meddig fog még így fájni? Elmúlik valaha? Vajon bolondnak néznek az emberek? Normális, amit érzek? Normális, hogy így kikészültem a macskám halála miatt? Normális, hogy az életkedvem is elment?
10 spirituális tanítás, amit a macskámtól kaptam
NORMÁLIS.
Az első, amit megtanultam a könyvekből, és Onody Viktóriától, hazánk egyetlen kisállat veszteség és gyász specialistájától, a petloss.hu alapítójától, hogy normális amit érzek, és amit te is érzel. Normális, ha majd beledöglik az ember a fájdalomba, hogy állandóan a kedvencén jár az esze és haragszik az egész világra, meg szabadságra ment az életkedve. Nem vagy bolond, mert gyászolsz, mert szenvedsz, mert így szereted a négylábú barátodat.
Csak a társadalom akarja veled elhitetni, hogy zakkant vagy.
Ugyanis a mai napig nincs kultúrája hazánkban a gyásznak. Még mindig tabuként kezelik.
Pedig rengeteg ember tart házi kedvencet, beszélnek róluk, képeket, videókat posztolnak a szemük fényéről, de mikor a veszteségre kerül sor, a legtöbben csendben szenvednek, magukra maradva a gyászban. Nem mondhatják a munkahelyükön, hogy szeretnének kivenni pár nap szabadságot, mert meghalt a cicájuk, mert ha nem is röhögi ki a főnökük, de szinte biztosan nem fogja ezért elengedni. Talán azt is megtapasztalták, hogy amikor megemlítették a fájdalmukat a szomszédjuknak, ismerősüknek, kollégájuknak – aki mondjuk nem éppen állatbarát, vagy csak úgy tekint rájuk, mint haszonállatokra –, értetlenül nézett, és rosszabb esetben azt kérdezte: „Azért vagy kiborulva, mert meghalt a kutyád?”
IGEN. AZÉRT. Nyugodtan vállald fel. A fájdalmadnak LÉTJOGOSULTSÁGA van.
Tudom, mondani könnyű, csinálni nehezebb, mert nem sok ember szereti ha flúgosnak nézik a munkahelyén, vagy ha a saját rokonai tartják bolondnak. Ezért van az, hogy a legtöbb ember elnyomja a fájdalmát, nem beszél róla, csak némán szenved amikor mások nem látják, esetleg annak a maroknyi embernek – ha van egyáltalán annyi –, aki megérti. És az a szomorú, hogy ebből az sül ki: a gyászoló érzi magát kellemetlenül, már-már szégyelli hogy szenved és gyászol, miközben megint az jár az eszében: „Normális vagyok?”
Még mindig normális vagy. Csak mások vagyunk, és egyesek sosem fogják megérteni a fájdalmadat, és nem is kell. Neked most azokhoz kell fordulnod, akik megértenek téged.
Mert nem vagy egyedül.
Lehet nem mondják. Talán egy fényképpel teszik közzé a neten vagy azzal sem, de rengetegen gyászolják a szeretett kedvencüket. Hónapokig. Évekig. És ez teljesen normális.
Azt szeretném, ha tudnád, hogy teljesen normális amit érzel: a fájdalom, a harag, a düh, a gyűlölet, a bűntudat, a hiányérzet.
Érezd őket. Gyászolj nyugodtan. De ne várd a végét. A gyász sosem fog véget érni. A lelked valahol örökké gyászolni fog. Neked azt kell elérned, hogy idővel, akár hónapok, évek múltán, el tudd engedni a negatív érzéseket, és a gyászod békéssé, szeretetteljessé váljon. Talán ez most elképzelhetetlen, de egyszer sor kerül rá. Akár egyedül járod az utat, akár sorstársakkal egy támogató közösségben, ami egyáltalán nem szégyen ha segítségre szorulsz és szakemberhez fordulsz, valamint a közösség gyógyító erejéhez. Teljesen normális. Ezzel megteszed magadnak azt a szívességet, hogy rálépsz a gyógyulás útjára.
Most nem kell erősnek lenned. Légy nyugodtan sebzett, és kérj, vagy fogadd el a segítséget.
Ám nem az a cél, hogy elfelejtsd a veszteséget és túltedd magadat a kisállatodon. A cél: megszabadulni a szenvedéstől és a negatív érzésektől. A cél az, hogy újra megtaláld a kapcsolatot az elvesztett kedvenceddel, és ezt a köteléket a béke és a szeretet jellemezze. Mert elfelejteni őt sosem fogod. Az lehetetlen. Megnyugodhatsz, mert örökké a szívedben fog élni.
Fotó: unsplash.com
