A gyerekek hisztijét nehéz sokszor nehéz elviselni. 2015-ben a The New York Times Motherlode rovatában megjelent egy cikk „Tizenévesek szülei, akik kénytelenek elviselni a gyermekeik érzelmi terheit” címmel. A szerző és pszichológus, Lisa Damour arról írt, mennyire fontos, hogy a szülők vállukra vegyék a tinédzserek kellemetlen érzelmeinek terhét.
Egy példát is hozott a saját tinédzserkorából: felhívta az édesanyját, hogy panaszkodjon a honvágyára. A telefonhívás után ő megkönnyebbülten elment egy barátnőjével, miközben az anyja egész éjjel nem tudott aludni, és gyötrődött az aggódalomtól a lánya miatt.
A cikk így magyarázza: „Mind a neurológia, mind a józan ész azt mutatja, hogy a tinédzserévek gyakran intenzív és kiszámíthatatlan érzelmekkel járnak”, valamint hogy „a pszichológusok már rég megfigyelték, hogy a tinédzserek néha úgy kezelik a kellemetlen érzéseiket, hogy azokat a szüleikre hárítják.”
Nem arról van szó, hogy a tinédzserek azért gorombák a szüleikkel, mert a lázadó korszakukat élik, hanem sokszor inkább arról, hogy éppen saját identitásukat próbálják kialakítani, és készülnek a felnőtt, önálló életre.
Szeretem a gyerekeimet, de ez nem jelenti azt, hogy minden hangulatváltozásukat és hisztijüket magamra kell vennem
Amikor én voltam serdülő, a Földön létező minden tinédzser-sztereotípia igaz volt rám: hangulatfüggő és távolságtartó.
Biztos vagyok benne, hogy naponta milliószor elhagyta a számat az a mondat, hogy: „De te ezt egyszerűen nem érted!!!” Csak felnőttként értettem meg, mekkora fájdalmat okozhattam ezzel az anyámnak abban az időszakban.
Az interneten azt lehet olvasni, hogy az érzelmeket ki kell mutatni, és megmutatni, hogyan lehet kezelni őket, hogy a gyerekeink is megtanulják ezt tenni.
„A gyerekek viselkedésének határok közé szorítása nem jelenti azt, hogy az érzéseiket is korlátoznunk kell” – mondja Laura Markham Ph.D., aki azt is elmagyarázza, miért kell a gyerekeknek átélniük az érzelmeiket ahhoz, hogy megtanulják szabályozni azokat. De én képtelen voltam rá.
A lányom a dühkitörés után már jól volt, sőt, meg is könnyebbült – de én minden voltam, csak rendben nem. A sikolyai úgy hatottak rám, mintha gyomorszájon rúgtak volna. Néha tényleg meg is rúgott, apró ökleivel dühösen ütötte a karomat, a fejemet vagy a hátamat. Ilyenkor tudtam, mit kell tennem: nagyon szorosan átöleltem, és azt mondtam neki: „Nem bántunk másokat.”
Túl szorongó voltam ahhoz, hogy ugyanezt a megközelítést alkalmazzam a sikolyaival és a dühkitöréseivel szemben. Hiszen olvastam a kutatásokat, és tudtam, hogy a gyerekeknek szükségük van arra, hogy szabadon kifejezhessék negatív érzelmeiket is. Ha ez nem történik meg, akkor felnőve azt fogják érezni, hogy igazán nem bízhatnak bennünk, szülőkben.
Úgy éreztem, nem bírom tovább
Néha azt éreztem, hogy teljesen elárasztanak az érzelmek, a saját és a gyerekemé is, és egyszerűen nem bírtam tovább.
Így hát elkezdtem kiabálni a férjemmel. Megszakadt a szívem, amikor láttam a fájdalmat az arcán. Azt hittem, egészséges módon szabadulok meg ezektől a fájdalmas és kellemetlen érzelmektől (azzal, hogy másra hárítom őket), de ehelyett ugyanúgy bántottam őt, ahogy a lányom bántott engem.
Elkezdtem azt mondani a lányomnak: „Amikor rám sikítasz, fáj a hasam, lüktet a fejem, és rosszul leszek. Ha rosszul vagyok, nem tudok segíteni neked.” Bármennyire is fáj, gondoskodnom kell arról, hogy a lányomban tomboló „tornádó” ne taposson el engem. Nem szándékosan ilyen, de nem tudja, mikor kell megállnia. Fogalma sincs róla, hogy ezzel bánt engem, csak azt akarja, hogy ezek az intenzív érzelmek távozzanak belőle.
És az egyik legfontosabb dolog, amit megtaníthatok neki, az az, hogy nem bántunk másokat. Ahogyan megtanítom felöltözni, főzni és egyre önállóbbá válni, ugyanúgy meg kell tanítanom arra is, hogyan viselje és engedje el az érzelmeit anélkül, hogy közben másokat bántana.
„Emlékszel még arra, amikor a kisgyereked szó nélkül odanyújtotta neked a csomagolást és az üres gyümölcslé-dobozokat, te pedig ösztönösen átvetted őket, még akkor is, ha mindketten közvetlenül a szemetes mellett álltatok?” – teszi fel a kérdést a cikk. Én egyáltalán nem így tettem a kislányommal. Amikor megpróbálta odaadni nekem a szemetet, megmutattam neki, hogyan kell kinyitni a szemetest, és hogyan kell a dolgokat kidobni.
KAPCSOLÓDÓ: A nárcisztikus anya nem gyereket nevel, hanem rabszolgát tart
Nem vagyok a gyerekeim érzelmi szemetesládája
Emberi lény vagyok, érzésekkel és érzelmekkel. Attól, hogy anya vagyok, nem jelenti azt (vagy nem kellene azt jelentenie), hogy bármit el kell viselnem, amit a gyerekeim rám zúdítanak. Rendben van bizonyos érzéseket átélni, de egyáltalán nincs rendben, ha mindig ezek szerint cselekszünk.
Nem engedhetem meg magamnak, hogy a férjemen vagy a gyerekeimen vezessem le az érzelmeimet. És ők sem vezethetik le rajtam a sajátjaikat. A szülőknek nem kellene szemetesládaként működniük. Ehelyett arra kellene megtanítaniuk a gyerekeiket, hogyan szabaduljanak meg a saját „szemetüktől” – mind fizikai, mind érzelmi értelemben.
Forrás: YourTango
