Sokan meséltétek már ezt nekem. Szakított veletek a kedvesetek, mert nem vette be az érzékeny gyomra azt, hogy spirituálisak vagytok. Tudom, hogy ez friss szakításnál vagy nagy szerelemnél nem vigasztal senkit, de igaz: ennek így kellett lennie és jobb ez így. Csak ennyi dolgotok volt együtt, meg kellett tanítanotok valamit egymásnak. Ilyen ez a karma.
Én is jártam már így. Ráadásul fiatalon, amikor azt hittem, képes vagyok megváltoztatni a másik nézőpontját. Ugyanebbe a hibába eshetnek azok is, akik a spirituális útjuk kezdetén vannak, már körvonalazódik a hitük, a meggyőződésük és úgy érzik, meg kell osztaniuk a világgal, sőt, a világot kell belepasszírozni a kis magánvilágukba.
A hitünk, az életszemléletünk elsősorban a miénk, bennünket szolgál, a mi ruhánk, ami nem ruházható át másra, ha az illető nem akarja. Különben sem azért kell hinni valamiben, hogy ne legyünk egyedül – legyen kikkel megosztani – vagy hogy egyenesen rátukmálhassuk másokra.
De visszakanyarodva lelkes és túlfűtött tinédzserkoromra, mikor az eset történt: meg akartam győzni az aktuális páromat, hogy márpedig a spiritualitás egy csodálatos, létező, működő dolog. Léteznek szellemek, a reinkarnáció, a vonzás törvénye, valamiféle Felsőbb Hatalom. Eleinte csak kinevetett. Nem is tudom, melyik volt a rosszabb, hogy úgy nézett rám, mint egy szülő a gyerekére: „Jó’ van szívem, mondjad csak”, vagy az, hogy a későbbiekben már vita tárgya lett belőle. Durva viták tárgya. Hamar megtanultam a leckét: Nem erőltethetem rá azt, amiben én hiszek. Nem dolgom őt megváltoztatni, de az igen, hogy megtanuljam elfogadni.
Mi lett a hát a viták tárgya, ha már nem dúlt bennem a vágy, hogy megtérítsem? Az, hogy nem tisztelte a nézeteimet és gyakran gúnyt űzött belőlük. Hol kifigurázta az isteneket, az angyalokat, hol pedig teljesen elutasító volt és kijelentette: nincsenek és kész. Mindenki hazudik vagy zakkant, ez a két lehetőség van. A szellemek csak a képzelet szüleményei, minden tudományosan megmagyarázható. Az előző életek is az agy kreálmányai. Az „ilyen” emberek (a spirituálisak) mind-mind betegek, akik pszichiátriai kezelésre szorulnak.
Aki pedig ebből él meg: az ezoterikus, a jós, a terapeuta, a gyógyító, az pedig szemfényvesztő és csaló, aki kihasználja az emberek naivitását. Szerinte minden spirituális ember birka, aki befolyásolható, megtéveszthető, szegény lélek, és ezzel próbálja kitölteni az életét, megmagyarázni miért nem képes dolgokra, vagy miért nem sikerül az, amit szeretett volna. A saját kudarcaira akar egy kis csillámport hinteni és hazudja magának: a sors akarta így.
Amíg tartott a kapcsolat, végig tiszteletben tartottam a véleményét. Néha ugyan birokra keltem vele – mikor már agyonszekált –, hogy ugyan folytassunk már intelligens, építő vitát, de rájöttem: felesleges. Totál földhöz ragadt. Semmiben sem hisz. Csak a földi, anyagias dolgokban, ami kézzel fogható, szemmel látható. Pénz. Pénz. Pénz. De ami igazán elvette a kedvemet, hogy beláttam: egyáltalán nem nyitott. Csak az ő igazsága létezik.
Úgy tűnhet feladtam, de nem, csak elengedtem a dolgot. Idő- és energiapazarlás lett volna tovább győzködni. Idővel már fel sem hoztam a témát, sőt, szabályosan kerülni kezdtem, hogy ne is kaphassunk össze. Csakhogy elől voltak a könyveim, és ha olyanja volt, mindig bele tudott kötni. Esetleg akkor, amikor olyan filmet néztünk, amiben szellemek voltak vagy különleges képességű emberek. Hogy a fenébe ne lett volna frusztráló, mikor megragadott minden alkalmat hogy belekössön abba, ami nekem fontos? Ezzel kapcsolatban is nyitottunk vitát: én sem szívózok vele, az ő szenvedélyei, hobbijai, érdeklődési körei miatt. Akkor ő miért teszi? Miért nem tisztel?
Nem volt kíváncsi, nem is akart tudni róla, ki se akarta próbálni (például a meditációt), kezdettől fogva elutasította az egészet. Szóval, idővel véget ért az amúgy is több sebből vérző kapcsolat. Tény és való, nem kellemes olyannal együtt lenni, aki nemhogy nem nyitott, de még tiszteletlen is.
Volt utána olyan, aki szintén nem hitt benne, de szívesen meghallgatott, ha szóba jött egy spirituális téma, és nem próbált folyamatosan csipkelődni. Tiszteletben tartotta a hitemet, ahogy én is azt, hogy ő meg szkeptikus. Ennek ez lenne a helyes menete. Ne bántsák, vagy gázolják el a másikat azért, hogy a saját igazukat hangoztassák. Mindenesetre sokat tanultam ezekből a kapcsolatokból és mások történeteiből.
Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Ne szenvedjünk egymás mellett. Nem kell a kapcsolatnak tökéletesnek lennie. A szeretet, egymás megbecsülése és tisztelete kiemelten fontos. Fogadjuk el egymást olyannak, amilyenek vagyunk, hogy ne kelljen kényszer hatására megváltozni. Az ilyen tapasztalatok, fájdalmas élmények, kudarcok nyomán fejlődik és tanul az ember. Tükröt mutattunk egymásnak. És ha ez sem lenne elég, mindig van választási lehetőségünk, hogy olyan partnert találjunk, aki nyitott a világunkra.
Fotó: pexels.com
