Támogatom, hogy spiritualitást, vagy ha jobban tetszik: önismeretet tanítsanak az iskolákban. Milyen jól is hangzik: önismereti óra. El tudnék képzelni egy olyan oktatási rendszert, amelyben a gyerekek önismeretet tanulnak. Sőt, azt még kevésbé esik nehezemre elképzelni, hogy mennyivel jobb lenne tőle nekik és a világnak is.
Oktatási szerepvállalás önismeretből
Nem kampányolok, nem szállok harcba, nem gyűjtök aláírásokat. Csak gondolatot ébresztek, hogy mennyivel jobb lenne mindenkinek, ha a gyerekek nem csak matematikát, irodalmat, nyelveket, környezetismeretet, stb. tanulnának. Ezek is kétségkívül hasznosak és szükségesek. De a tapasztalataim alapján azt gondolom, hogy ugyanilyen fontos lenne a spiritualitás vagy ha úgy tetszik: önismeret.
Természetesen leginkább a szülőn van a felelősség, ha azt nézzük: mivé válik a gyerek, hogyan nevelik. Ám a gyermek az iskolában, a táborokban, a baráti környezetben is tanul. De valahol a tanárok vállaira is súly nehezedik olyan téren, mit visz haza a gyermek. Jó volna, ha a tanárok nem csak arra ügyelnének, hogy elegendő „tudást” vigyen haza.
Bölcs dolog lenne az értelmi intelligencián kívül az érzelmi intelligenciára is koncentrálni. Igen, a legtöbb tanárnak kell valamennyi pszichológiát tanulnia és el kell sajátítania a szükséges ismereteket, hogyan kell bánni a diákokkal, gyerekekkel. Csakhogy nem mindenkinek van ereje, energiája, ideje erre ügyelni is.
Ehhez kellene egy külön tanár. Egy jó önismereti oktató, aki összehangoltan végzi a munkáját a többi tanárral. Ez az oktató megtaníthatná azt a gyerekeknek, ami sokakból ma hiányzik. Kezdjük mindjárt a megfelelő érzelmi intelligenciával. Hacsak tudatosan nem dolgozik ezen a szülő (vagy majd a mostani gyerek felnőttként), akkor rengeteg lesz a szeretethiányos, önbizalomhiányos, empátiahiányos, összességében lelki sérült gyerek.
Talán most azt mondod, hogy mindez az iskolapszichológus feladata vagy ha a szülő aggódik a csemetéért, majd elviszi egy magán pszichológushoz. Persze, ez is lehet jó megoldás. De más a pszichológia és más a spirituális megközelítés. Különben meg nem akkor kellene elkezdedni foglalkozni ezzel és vinni a gyereket a pszichológushoz, amikor a probléma már felütötte a fejét. Az önismereti óra épp azt előzhetné meg, hogy egyáltalán gond legyen!
Tehát, a spiritualitás és az önismeret megtaníthatná őket az önszeretetre. Segítene felépíteni az önbizalmukat.
Az is nagyon fontos lenne, hogy kellően empatikusak legyenek és felismerjék a saját érzéseiket, illetve másokét is. Ha meditációval, jógával vagy relaxációs gyakorlatokkal kombinálnák, még türelemre, lelki békére is szert tehetnének amellett, hogy megtanulnak jobban összpontosítani. Számos fizikai és lelki előnye van a meditációnak és a jógának.
Érdekes, izgalmas történetek, tanmesék keretei között tanulhatnának önmagukról, a világról, az emberekről, a dolgokhoz megfelelő, akár helyes hozzáállásról. Így lehetne belecsempészni az áldásos keleti filozófiákat a mindennapjaikba.
Miért lenne jobb ez, mintsem letudni az egészet egy sima keresztény vagy buddhista hittannal?
Mert ezek vallások (méghozzá nagyon szuperek), míg a spiritualitás egy nézet, életszemlélet, életmód, inkább önismeret. Sokkal tágabb, több lehetőséget ad. Nem szabályokat nevelne a gyerekbe, hanem a gondolkodását segítené fejleszteni, hogy ő maga dönthessen, illetve megérthesse, miért érdemes mondjuk egy bizonyos dolgot megtennie. Hogyha mindezt be lehetne építeni az oktatásba, esély lenne arra (hiszen csodát a spiritualitás sem ígér), hogy a gyerekek sokkal nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak legyenek. Harmóniában élnének önmagukkal és a környezetükkel. Fejlett érzelmi intelligenciával rendelkeznének, ami igenis a boldog élet és a jó kapcsolatok alapja.
Az önismeret kulcs lehet a sikerhez és a boldogsághoz
Szörnyen fontos, hogy a gyerek képben legyen saját képességeivel és érzelmi világával, mert így sokkal jobban kezelheti a fájdalmat, a kudarcot, a tragédiát, a gyászt, mindent. Nem lenne annyi lelki sérült felnőtt, aki nincs kibékülve önmagával, mindenféle méltatlan kapcsolatba megy bele és hagyja magát elnyomni vagy éppen belőle válik elnyomó.
Mondom, az önismereti órák sem jelentenének garanciát semmire, de igenis van bennük potenciál. Talán kevesebb lenne az agresszív, az érzéketlen, az antiszociális vagy akár lusta gyermek. Ettől a gyermek nem lesz fanatikus, zizi, flúgos. Legfeljebb emberségesebb.
Kár biztos nem származna belőle, ellenben jó esély van arra, hogy hasznosnak bizonyulna. Lehet azon rugózni, hogy „jaj persze, varrjunk még egy órát a gyerek nyakába, aki így is agyon van terhelve”. Szerintem biztos meg lehetne oldani, hogy mégiscsak beleférjen a keretbe. A gyermek érdekében. A jövője és mindenki jövőjének érdekében. MOST kell döntést hozni arról, hogyan neveljük a gyermeket, milyen irányba terelgetjük. A spiritualitás, az önismeret jó alapot szolgáltatna!
Fotó: unsplash.com
Ha tetszett a cikk, kövess minket a Facebookon is!
Hasonló cikkeink
Mi a jobb egy istenadta tehetséggel bíró gyereknek? – A tehetség, illetve a Megáldva c. film
